A Faragd! Társaság

Psz.3682, Gorvik, Todvar, Nagy-Gorviki tanácsülés, valahol a hátsó sorokban… A csarnoknak is beillő tanácsterem zsúfolásig telt. Az ország jövőjéről döntő bíborosokat és nemeseket rengetegen akarták látni. A szertartást vezető ranashavik végzett a varázzsal, az áldás Ranagol jóváhagyásával erős fény kíséretében létrejött. – Nem látok innen semmit! – suttogta dühödten, és a nyomatékosítás végett meg is löködte széken álló társát a nagycsarnok kapujának egyik őre. – Majd mondom, mi történik, aztán nem maradsz le róla – sutyorogta vissza fentről a másik. – A szöveget meg úgyis hallod! Ő oltalmazzon téged, ranashavik – Ezt az a gróf mondta! – Melyik? – Amelyik ott térdepelt középen. Felállt és mondta. – Nagyszerű! Ezt én is meg tudnám csinálni. – A ranashavik felé nyújtja a kezét! – Miért nyúl a ranashavik felé? – Nem úgy! A bíboros nyújtja a kezét. Gyűrű van rajta! Pirosan csillan, úgyhogy az opál. – Opálos az anyád szeme! Az rubin te tuskó! – Akkor az, mit bánom én! Most od

  Leereszkedtünk a kürtőbe, az élőholtak nem jelentettek kihívást. Aztán már csak ki kellett várni, hogy kiszabadítsák a lunírveretes fémajtót. – Ezek itt crantai jelek – suttogta a bárd. – Felismertem… de nem az én szakterületem – felelte a Krad-lovag. – Érted őket? Gyanakszik… persze, hogy gyanakszik a tudás Istenének minden lében kanál lovagja. – Hogyne! – Húzta ki magát büszkén a dalnok. – Ez itt a Vörös Hold jele… ez egy csillagkép… a Diss Tüze. Ez egy csók! A hold alatti csók nyitja a kaput – jelentette ki. Alatta pedig a Vérgyűrű. Régóta szomjazik, de ne siessünk úgy előre, még nem léptünk be. – Én vállalom, de ki legyen a másik? Gerolt, akarod?… – A bárd mosolyára a gorvikinak csak gyilkos vicsor volt a válasza. Tudtam, hogy ez a pojáca s tökéletes választás, ezzel a közjátékkal elaltatja a lovag figyelmét. – Arinne, ha szabad. Nagyon akarjuk azt a kincset, ugye? – fordult a szemrevaló harcoslány irányába. Bizony! Nagyon akarjuk. Az a ripacs…   a Rotundá

  A syburri száznagy hatalmas vállait összébb húzva lépett be az akol ajtaján. – Miért sírdogálsz, édes lányom? A hajadon karcsú teste reszketett, válasza is csak érthetetlen hüppögés volt. – Eredj utána! Csókold meg! – Mit számít ez már? – kérdezte a lány kisírt szemekkel. – Hogyhogy mit számít? Makacs vagy, mint az öszvér, és pont annyi az eszed is! A lány rámeredt az apjára. – Az a csók fogja melegíteni, miközben menetelünk az esőben. Az a csók fűti fel, mikor a krániak csatakiáltása megdermesztené szívét. Az a csók lesz az egyetlen szépség, amire emlékezhet a háború vérmocskos sártengerében. Ezt mind megtagadnád tőle, mert te inkább pityeregsz, elbújva a világ elől? – Nem! – vágta rá a lány. – Akkor futás! Még a dombtetőn utoléred! A lány elrohant, a katona visszanézett a tornácon álló asszonyhoz: – Északnak indultok a nénédhez! – utasította szelíden, olyan gyengédséggel, ahogyan egymást is szerették. – Még nem döntöttem el – mondta a nő hanyagul, karjait ös

  Az idős mester ajkán gyermeki mosoly játszott, vénségére hóbortos passziójának hódolt. Lezökkent az ivó örökké füstös szegletébe, szemét a mentál-világra nyitotta, úgy hallgatta az ittas vendégek történeteit. A hazugság egyedi mintázatait vizsgálta. – … és kivágtam a sárkány szívét, majd elvittem szerelmem zálogául. Az alidari nő azon nyomban belém szeretett, holott egész életében egy warviki grófnak szánták. A mester elnézően ingatta a fejét. – Az én történetem nem ilyen vidám – szólt egy hollóhajú vándor. – Halljuk! – biztatta az ivó mindig hálás közönsége. – Csupán egyvalamit kértem tőle, de akkoriban a szent inkvizíció kutatott utánam minden erejével. Aztán meg a Kráni Tizenhármak egyike haragudott meg rám. Ilyen veszedelmek közt, hogy éljen az ember a szívének? A mester szemei egyre tágabbra nyíltak, szemöldöke felszaladt. – Más síkokat jártam, hogy elnyerjem figyelmét. Persze ezek után sem kaptam meg, amit kértem, de nem adtam fel. Átvágtam Yneven hosszába, és szá

 Az ifjú Aram gyanakodva nézett Khalifra, és igyekezett úgy tenni, mintha nem lenne tudatában, hogy mindenki őket figyeli. A karavánkísérők vezetője azonban olyan rezzenéstelenül állta a fürkésző pillantást, hogy az bármelyik hivatásos szerencsejátékosnak a becsületére vált volna. – Szóval meg kell csókolnom egy szamarat? – Egen. De nem egy szamarat, hanem Demirlát. – Aki egy szamár. – Ha így nézzük, igen. De ő a karaván kabalája. Ez a szokás. A biztonságos út és a jó szerencse érdekében az új fiúnak kell ezt megtennie. A karavánért. A hadzsinak nem kellett körbenéznie, hogy lássa, hallótávon belül mindenki komolyan bólogatott. Tán még Demirla is. – Szóval… a karavánért – morogta erőtlenül. – Nna. Érted te ezt – vágta hátba Khalif, majd elővett egy kendőt a zsebéből. – Kösd be a szemed. – Miért is? – támadt fel ismét Aram gyanakvása, de Khalif csak legyintett. – Én például nem akarnám látni, ahogy megcsókolok egy szamarat. De nekem nem volt választási lehetőségem. Neked akarok

  – Csak egy csók volt, semmi több! – Ne hazudj! Hisz láttam! – Tégy úgy, mintha nem láttad volna! Abramo ujjai görcsösen túrtak éjtincseibe. Elfordult a padlásszoba közepén toporgó Luciától. Húga tekintetéből könyörgés és kétségbeesés sütött, szorongva karolta át magát. – A te érdekedben tettem. Gondolod, hogy másként engedek Delgado... udvarlásának? Ha nem volna a kezében bizonyíték ellened? Csak így tudtam elejét venni, hogy mindent kitálaljon a dacorgának. Abramo örök riválisa, Delgado régóta kísértette már Lucia lépteit. A gon-corga nem volt biztos benne, azért-e, mert klántársa valóban vonzódik a lányhoz, vagy csupán ezáltal remélt egy meggondolatlan tettet kiprovokálni belőle. – Ostoba! Most hogy lefeküdtél vele, már nyugodtan kitálalhat! – tört ki keserű kacajban. Húga az ajkába harapott. – Míg rendszeresen az ágyára járok, hallgatni fog – suttogta. Abramo vad tekintettel meredt rá. Delgado most nagyon okosnak képzeli magát. Vagy eltűröm, hogy a húgomat rakosgass

 Az ifjú Beni gyanakodva nézett Khalifra, és igyekezett úgy tenni, mintha nem lenne tudatában, hogy mindenki őket figyeli. A karavánkísérők vezetője azonban olyan rezzenéstelenül állta a fürkésző pillantást, hogy az bármelyik hivatásos szerencsejátékosnak a becsületére vált volna. - Szóval meg kell csókolnom egy szamarat? - Egen. De nem egy szamarat, hanem Demirlát. - Aki egy szamár. - Ha így nézzük, igen. De ő a karaván kabalája. Ez a szokás. A biztonságos út és a jó szerencse érdekében az új fiúnak kell ezt megtennie. A csapatért. A hadzsinak nem kellett körbenéznie, hogy lássa, hallótávon belül mindenki komolyan bólogatott. Tán még Demirla is. - Szóval… a csapatért – morogta erőtlenül. - Nna. Érted te ezt - vágta hátba Khalif, majd elővett egy kendőt a zsebéből. - Kösd be a szemed. - Miért is? - támadt fel ismét Beni gyanakvása, de Khalif csak legyintett. - Én például nem akarnám látni, ahogy megcsókolok egy szamarat. De nekem nem volt választási lehetőségem. Neked akarok s

 Ez csak egy teszt.

 Mondhatnám azt, hogy azért hoztam létre ezt az oldalt, hogy elárvult Töredék-szerzők menedéke legyen és bla blabla... Nem. Azért hoztam létre ezt az oldalt, mert Raszta megkért rá, és mert kell valami forma, amiben egymás ladáit tudjuk szétekézni. Ez a forma talán megfelelő lesz, bár hozzá kell tennem, nem vagyok kifejezetten járatos blogolásban. Sem. Tehát még fogalmam sincs arról, hogy bizonyos funckiókat hogyan kell itt összehozni, de majd megoldódik ez is. Egyelőre legyen elég annyi, hogy itt van, láthassátok, tudhassátok, aztán szépen az egészet áthozzuk ide a levelezésből.