Kata - Áldozat
– Csak egy csók volt, semmi több!
– Ne hazudj! Hisz láttam!
– Tégy úgy, mintha nem láttad volna!
Abramo ujjai görcsösen túrtak éjtincseibe. Elfordult a padlásszoba közepén toporgó Luciától. Húga tekintetéből könyörgés és kétségbeesés sütött, szorongva karolta át magát. – A te érdekedben tettem. Gondolod, hogy másként engedek Delgado... udvarlásának? Ha nem volna a kezében bizonyíték ellened? Csak így tudtam elejét venni, hogy mindent kitálaljon a dacorgának.
Abramo örök riválisa, Delgado régóta kísértette már Lucia lépteit. A gon-corga nem volt biztos benne, azért-e, mert klántársa valóban vonzódik a lányhoz, vagy csupán ezáltal remélt egy meggondolatlan tettet kiprovokálni belőle.
– Ostoba! Most hogy lefeküdtél vele, már nyugodtan kitálalhat! – tört ki keserű kacajban. Húga az ajkába harapott.
– Míg rendszeresen az ágyára járok, hallgatni fog – suttogta. Abramo vad tekintettel meredt rá. Delgado most nagyon okosnak képzeli magát. Vagy eltűröm, hogy a húgomat rakosgassa, vagy megölet?
– Persze tett róla, hogy meglássalak titeket – csikorgatta a fogát, azzal ramieráját felragadva a kijárat felé lódult. Lucia riadtan libbent utána.
– Hát nem látod? Épp ezt akarja! Gyere vissza, kérlek! Kérlek…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése